Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újságcikk

2015.01.03

Néztem a villódzó fényeket. A tv-ben megint valami idióta valóságshow ment. Jött egy poén. Nevettem. Este tíz óra volt, aludnom kellett volna, de a testem még nem fáradt ki, ám a lelkem és az agyam szinte már kómába esett. Magamra húztam a takarót, de az arcom még mindig a tv felé volt fordulva. Az egyik nő félmeztelenül szaladt, egy csupasz férfi után. Ősemberek 2014-ben. De persze vicces, akármennyire is gyűlölöm, nevettem. Miért? A társadalom belénk nevelte? Ilyen gondolattokkal hunytam le a szemem.
Arra ébredtem, hogy szomjas vagyok, kiszáradt a szám. Indultam volna vízért, hogy újra elinduljon a nyálkeringésem, de valami megállított. A lentről feltörő veszekedés foszlányok, melyek az üres falakról hozzám pattantak. Csörrenés. Valami összetört. Gyomrom görcsben.

El sem tudják hinni, mennyire szerettem volna, hogy máshol legyek. Bárhol, csak ne ott, és ne akkor.

Megnéztem a telefonomon mennyi az idő, éjfél múlt pár perccel. Holnap suli, vagyis ma…
Általában csütörtökön, pénteken, vagy esetleg vasárnap történtek a szörnyűségek. Azt a terrort nem kívánom senkinek, vagy mégis… hogy tudják meg nemcsak fényűzés létezik, nemcsak szeretetteljes otthon; család. Pedig tudtam, akkor is, hogy vannak, olyan gyerekek, akik sokkal zsarnokibb, sokkal sanyargatóbb körülmények között kénytelenek leélni gyermekkorukat. De fájt, hogyne fájt volna lelkileg…

„Le kell mennem, ott van anyu.”

Gondoltam mindig, de kicsi voltam, gyenge és önző. Megvetettem az anyámat, ő hozta rám is a bajt. Kétszer megcsalta apámat. Önzésből, mert elhanyagolva érezte magát, hogy egyem meg a kicsi szívét… Rám persze nem gondolt, a mocsok apám már az elsőnél kiborult, nemhogy a másodiknál… Mindig is egy agresszív állat volt, de ez rendesen kiütötte nála a biztosítékot. De nem akartam egyedül maradni a k*b*sz*tt apámmal, mert annak ellenére, hogy lenéztem, gyávának tartottam (és tartom) rettegtem tőle. Szóval, a szüleim ostobák voltak, nem volt való nekik gyerek.

A takarót markoltam. Sírógörcs kerülgetett, tudtam, ha lemegyek a szokásos rohamom elkap. Fuldokolnék, önkívületi állapotban sikítanék. 
Letettem a laminált padlóra a talpam, emlékszem, ahogy a lábujjaim leértek a földre hideg rázta meg a testem. Megremegett a térdem, majdnem összecsuklott alattam, elszállt már akkor az erőm. Egy szekrénybe kapaszkodva próbáltam feltápászkodni. Hangosan vettem a levegőt, a tüdőm szúrt, és a torkomba is, mintha ezer vékony, méregbe mártott tűt döftek volna. Elbotorkáltam a sötétben az ajtóig. A tompa kiabálást, amit az ajtó próbált elnyomni, most teljes erejével rám zúdult, mint egy lavina, ami alatt majd megfulladok. 
A falhoz tapadva lépkedtem le a lépcsőn. Először a bal, utána a jobb, ismételtem magamban, hogy le ne essek. Nyikorogtak a lépcsőfokok alattam. Ócskaság, mint ebben a házban nagyjából minden.

Nem volt sok pénzünk, az apám lelakta a házat, amihez egyébként semmi joga nem volt. Mert (anyám ágáról), a mamámé volt, aki anyámra hagyta a lakást. A kartondobozt. Hiába jelentettük volna fel ez egy olyan alak, aki azután is zaklat, és pénzünk sem lett volna rá. Anyám egy ostoba nő volt, bolond. Azelőtt ment hozzá feleségül, mielőtt kiismerhette volna. Biztosan miattam, hisz én már akkor megfogantam. Elvileg, anyám mindig ezt mondta, idő közben vált ilyenné. Mindig megbocsátott az apámnak és vele maradt, persze engem ilyen téren figyelembe sem vett.

Félúton jártam, amikor istentelenül tömény borszag csapta meg az orrom. Azt hittem kiokádom a belem. Aztán feltűnt, hogy már nem hallok kiabálást, sem hangokat. Majd leértem…

Amit akkor láttam az még most is kísért álmomban. Leginkább a gondolataim rémítettek meg. Persze a látvány is, tudom fiatal voltam, de az, amit láttam, az kortól függetlenül, mindenkit megijesztettek volna. De a gondolataim, azok is félelmet keltők (tán még jobban), máig őrzöm magamban, mélyen és sanyargatom magam… Mert örültem annak, amit láttam, megkönnyebbülést éreztem… Mert akkor, azt hiszem átkom alól végleg felszabadultam.

Anyám a földön hevert, összeverve, halálra verve! Artikulálatlanul felsikoltottam, értelmetlen szavakat hörögtem. Mindenhol vér, mocsok, üveg szilánkok és bor. Végig járattam a tekintetem, az apámat kerestem. „Ugye nem menekült el? Meg fog találni, és végez velem is. De az is lehet, hogy még itt van…” De akkor megpillantottam… Az apám, az én jó apám… az a mocskos féreg, a gyáva, csak egy kést szúrt magába, a szívébe! Hagyta volna meg az örömöt nekem, hogy én öljem meg! Sírtam. Egy teljes érzelem hullám kerített hatalmába, azt se tudtam sírjak, vagy nevessek.

Ott álltam tétlenül, hibbant módjára, és hallgattam a szirénázást. Akkor nem tudtam felfogni, hogyan került oda a rendőrség, de így utólag biztos valamelyik szomszéd volt

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.