Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mániákus érzelmek

2015.08.19

Éreztem az edzőcipők dobogását a talpamban, és hallottam a tompa dübörgését; a zajok áradatából kihallatszott a kosárlapda gyors pattogása, ami egyik kézből a másikba került.

A mi csapatunk állt nyerésre, ez csak természetes, hiszen az iskolánk nagy hangsúlyt fektet a tehetségekre. Nem csak a sport terén, hanem az elméletre és a művészetekre is.

Számos szakkör közül lehet választani, mindenkinek kötelező valamelyikre jelentkezni. Talán ez úgy hangozhat, mintha nem lenne szabad akaratunk, pedig ez nem így van. Pusztán a gimnáziumunk lehetőséget szeretne adni, hogy egy: hasznosan töltsük az időnket, kettő: fejlesszük magunkat, és büszkék legyünk arra, amit elérünk. Ahogy az iskola mottója is hangoztatja: sikeres diák, boldog diák.

Én a virágkötők csapatát gyarapítom. Tudom, nem túl férfias hobbi, de egyszerűen imádom a virágokat, főleg a tulipánokat. Azért szeretem annyira, mert ránéz az ember, és már is boldogság tölti el. Barátságosak, szépek, de mégsem hivalkodóak. Ráadásul a közel-keleti kultúrákban a szerelmet is jelképezte, én pedig menthetetlenül romantikus alkat vagyok. Fantasztikus látvány, amikor összeáll egy csokor, és a virágok kiegészítve egymást beragyogják a világot.

Utolsó egy perc volt a meccsből, az ellenfél még küzdött, ami tiszteletre méltó, hiszen mindenki tudta, hogy úgysem fogják tudni behozni a lemaradásukat.

A nagy igyekezetben két játékos összeütközött, de egyikük sem problémázott rajta, nevetve összepacsiztak, majd folytatták a játékot.

Épp Norbinál volt a labda, aki csapatkapitányhoz méltón ügyesen, mintha begyakorolt tánclépések lettek volna, úgy haladt a fiúk között.

Minden rezdülését nyomon követtem arra várva, hogy a kezemben szorongatott telefonnal lefotózzam az egyik dögös mozdulatát. És akkor megtörtént. Norbi lába elrugaszkodik a parkettától, majd rugalmas testét a levegőben tartva bezsákolja a labdát.

És a meccsnek vége.

Nyertünk.

Az ellenfelek kezet fogtak, nem volt semmi felháborodás, mivel tiszta menet volt. Ezután a játékosok a kispadhoz mentek, majd elvettek egy-egy palack vizet az edzőtől, és nagyot húztak belőle.

Norbi állán egy vékony csíkban végig folyt a víz, le a nyakán, végül eltűnt a pólója nyílásában.

Ezt figyelve a szám picit szétnyílt, és elképzelve, hogy lenyalom azt a megszökött vízcseppet, a nyelvem a felső ajkamhoz érintettem. Zöld szemeimet alig tudtam elszakítani attól, ahogy izzadságtól nedves, szőke tincseit hátra símította, de valakinek a tekintetét magamon éreztem.

A kutató szempár felé fordultam, és döbbenten vettem észre, hogy egy szintén nagyon népszerű kosaras bámult rám felvont szemöldökkel, mintha csak azt kérdezte volna: "Mit eszel rajta?"

Ádám az.

Norbival ellentétben ő magának való, sőt szinte már mogorvának mondható. A lányokat is, akik rajonganak érte, mindig elküldi, de persze ettől csak még jobban bezsongnak, hogy milyen titokzatos és elérhetetlen.

Az arcom elöntötte a forróság, gyorsan máshová néztem, és a helyére toltam a négyzet alakú, lekerekített sarkú szemüvegem. Szerencsére a kijárat melletti oszlopnál álltam, így hamar el tudtam hagyni a tornatermet.

A hátsó udvarra érkeztem, alig pár lépést tettem, már is meghallottam legjobb és egyetlen barátnőm hangját, Fanniét.

-Hé, Kevin! Várj már meg! - a térdére támaszkodva lihegett - Ráérsz? Nincs kedved sütizni?

-Szia! Miért futottál? - néztem rá furcsán, összevont szemöldökkel - Valaki üldöz? Egyébként elmehetünk. Hová?

Dehogy, senki nem üldöz. Amúgyis szétverném az illetőt. - nevetve beleboxolt a karomba - Van valami, amit el kell mondanom.

-Hú, nagyon komolynak tűnsz.  Mi a baj?

- Majd elmesélem... - lesütötte a szemét, aztán hirtelen észbekapott, mintha mi sem történt volna, felvette a laza, gúnyolódós stílusát - Már megint Norbin csorgattad a nyálad?

-Te meg honnan...?

-Onnan, hogy te csak úgy nem teszed be a lábad a rémségek termébe. Mellesleg meg tudtam, hogy ma meccsünk van, és nem mellesleg azt is tudtam, hogy ki nem hagytad volna, hogy lásd a herceged, titkon figyelgesd, miközben olvadozol, mint egy édes vanília fagyi a forró nyári napon! - azzal nagyot kacagott, minek következtében a sötét barna tekintete levándorolt a karomon, és megpillantotta a telefonom, amit még mindig nem zártam le. - Add csak ide!

Meg sem várta a válaszom, kikapta a kezemből, amint felfogtam volna már is Norbi nyúlánk alakjára meredt.

- Add vissza! - ki akartam kapni a markából, de még időben elrántotta.

- Nyugi már, te kis kémkedő. Nem értem, mit vagy így felháborodva, mikor kb. mindent tudunk egymásról. - nézett mélyen a szemembe.

- Jó, ez igaz, de nem szoktam kémkedni! - oké, ez hazugság...

- Hazudós!

- Fogd be! Inkább azt mondd meg, hogy hová megyünk?

- Nemtom... Majd beülünk oda, ami megtetszik. - a karomnál fogva húzni kezdett, így a barna haját, melynek végét vörösre festette, a szél visszafelé fújta, ami a számba szállt. Ezt meg is jegyzem neki sűrű köpködések közepette.

- Nehogy leköpj, barom! Amúgyis tiszta!

- a kezével összefogta a rakoncátlan tincseket, amiket előlre dobott a vállán. Ezután már szép lassan sétáltunk, hogy találjunk egy cukrászdát.

 

-Szóval mi lenne az a nagyon fontos? - böktem Fannira a villámmal.

-Nem nem. Előbb te.

-Én? Nekem nincs mit mondanom.

-Meddig akarsz még a háttérből leskelődni?

-Mi...?

-Szerezd meg a főszerepet! Nem unod még, hogy képeket gyüjtögetsz, és leskelődsz utána? Hogy titokban a fürdőben Norbiról fantáziálva maszturbálsz?

-Hé! Én ilyet sosem mondtam!

-Nem is kell, ismerlek már kis perverz. - vigyorgott rám.

-Fogd be. Persze, hogy unom... De annyi lány körül rajongja, semmi esélyem velük szemben.

-Hülye. Vesd be magad, vagy keress mást!

Egyikünk sem szólt semmit, csak magunk elé meredtünk.

Vessem be magam? De hogyan?
Egy lánynak könnyű, de engem inkább kiröhögnének, mintsem csábítónak gondolnának.

Reménytelen, de nem akarok váltani, olyan, mintha ismerném, pedig egy szót sem beszéltünk.

A testébe szerettem bele, kívánom őt.
Hogyha lenne esélyem a közelébe kerülni, talán megkedvelne, és én megismerhetném, milyen ő. Ezzel az a baj, hogy félek az elutasítástól meg attól, hogy nem azt kapom, amiről már hónapok óta álmodozok.

"Egy kellemes októberi estén történt, hogy álmatlanságomban forgolódtam az ágyon, miközben a Hold magasan járt az égen, s pár kósza sugara a függönyök között betévedt a kollégiumi szobánkba, amin Bálinttal osztozok. 

Kedvem támadt sétálni egyet, így hát magam köré tekertem a takaróm, belebújtam a papucsomba, és lábujj hegyen lépkedve kiosontam a szobából.

Amint kiértem az arcom friss szellő csapta meg, ennek kíséretében indultam el a kolesz erdős része felé. Szeretem, hogy ott mindig a csend uralkodik, és nem zavar senki. Azonban akkor este pár méter megtétele után furcsa hangok ütötték meg a fülem.

A kaviccsal tele szórt ösvényről letérve a fák között folytattam az utat figyelve arra, hogy ne csapjak zajt. Nem sokára meg is találtam a hangoskodókat.

Egyikükben a kosárcsapat kapitányát ismertem fel, Norbit, azonban a lányt nem tudtam azonosítani. Önfeledten nevetgéltek, és ölelkeztek. A lány egyáltalán nem tűnt szűziesnek a miniszoknyájában, ami ráadásul mélyen dekoltált is volt, abból az ízléstelen fajtából.

-Nagyon örülök Norbi, hogy beszélhettünk kicsit, meg annak is, hogy ide hoztál. - micsoda nyávogás. Szűz anyám! - Mi lesz, ha valaki meglát? - A vigyorából ítélve az sem zavarta volna, sőt talan még örült is volna neki, hogy észreveszik, amint a csapatkapitány keféli. Ribanc.

Sietve a mellettem levő fa törzse mögé rejtőztem, mielőtt még magamra vontam volna a figyelmüket.

-Ugyan nem szokott senki erre járni ilyenkor. - megcsókolta, hogy belefojtsa a szót, és közben a keze felfedező útra indult a melle felé, a másikkal pedig felrántotta - az amúgy sem túl sokat takaró - szoknyáját.

Tétováztam, hogy elhúzzak-e onnan, de a kíváncsiságom nyert.

Nem, mintha a csaj annyira érdekelt volna, de Norbi annál inkább. Érdekelt, mi lehet a testére simuló felső és természetesen a farmerje alatt. Tehát maradtam, és tovább leskelődtem a fa érdes törzse mögül, ahhonnan mindent szemmel tarthattam. Például azt is, ahogy telhetetlen mohósággal falták egymás száját.

Nem volt ez szerelem, sem szeretet, amit egy barát iránt érzünk, ez pusztán csak színtiszta ősi ösztön volt, ami már megannyi nőt és férfit csábított bűnbe, és hajtott uralma alá. Ott és akkor csak a kielégülés számított, semmi más.

A vágyhullám engem is elért, aminek következtében felforrósodott a testem. Tudtam, hogy mennem kellene, de nem bírtam a lábaimnak parancsolni. Szégyen vagy nem, tovább figyeltem e két ember egyesülését, aminek a Hold is tanúja volt.

Az ezüstös fényben láttam, ahogy levetkőztetik egymást. Először Norbi szabadította ki az ismeretlen lányt a ruhája fogságából, feltárultak - annak ellenére, hogy a fiúkhoz vonzódom - szép mellei, majd az aprócska tangáját is lerántotta.

Egy-két lépést hátrált, hogy szemügyre vegye a zsákmányát, aki fürdőzött a tekintetében, amikor végzett a lány vizslatásával, elégedetten morgott kifejezve ezzel, hogy tetszik neki a látvány. Aztán végre levette magáról a pólóját, amit a földre dobott a többi ruhadarab mellé. Kidolgozott felsőtestét látva nagyot nyeltem, és éreztem, ahogy a péniszem kezd a nadrágomban megkeményedni.

A lány odalépett hozzá, vaktában kigombolta Norbi farmerjét, aki közben a nyakát csókolta és szívta.

Fantasztikus látvány tárult elém, amikor lerúgta magáról a nadrágját a boxerével együtt. Tátott szájjal bámultam ezt a csodálatos testet, melynek emléke még most is az őrületbe kerget.

Vágyakoztam a lány helyére, hogy engem töltsön ki a farka és, hogy megmarkolhassam az izmos fenekét.

Kénytelen voltam rászorítani a kezemet a számra, amit izgalmamban szapora szuszogás hagyott el.

Ekkor Norbi könnyedén felemelte, ő pedig a lábaival körbe fonta a derekát. Halkan hallottam, hogy a lány zihál, majd nyögött egy nagyot, amikor belehelyezte a farkát. Észrevettem, hogy megfeszülnek az izmai, ahogy erősebben szorította magához a csapatkapitányt, aki a mögötte lévő fának döntötte, és így mozgatta lassan, ütemesen a derekát. 

Lehunytam a szemem, kivert a víz. Annyira akartam a lány helyében lenni, mint még eddig talán semmit. Látni Norbi kéjtől eltorzult arcát egy álom, amiből soha nem akarnék felébredni."

Azóta a felforrósodott októberi este óta követem figyelemmel Norbi életét, ahogy csak tudom.

Nem is emlékszem a szobámhoz vezető megtett útra, egyből a fürdőszobába mentem, ahol könnyítettem magamon. Soha akkorát még nem élveztem, azután magamra húztam egy boxert, és befeküdtem az ágyamba. Egész éjszaka Norbiról álmodtam, hogy mit tenne velem, ha a keze ügyébe kerülnék.

-Jól van Kevin... Nem akarom, hogy haraggal váljunk el. Azt szeretném, ha ezek után is tartanánk a kapcsolatot. 

-Miről beszélsz? - értetlenül néztem az arcára, ami tele volt bánattal. Kerülte a tekintetem, látszott rajta, hogy nem akart válaszolni, én viszont egyre idegesebb lettem. - Fanni, ne hülyéskedj! Magyarázd meg!

- Jól van, nyugi... - félve felnézett rám, de inkább gyorsan lesütötte a tekintetét, amint meglátja összeszorított álkapcsom és villámokat szóró szemeim. - Szóval az a helyzet, hogy az apám új állást kapott.

- És?

-Végig mondhatnám?

-Persze.

-Az új állással nem lenne gond, de egy másik városban, sőt egy másik országban van, tehát az apámnak oda kell költöznie, és természetesen az anyám is vele megy. Engem pedig nem akarnak magamra hagyni, akárhogy is győzködtem őket, hogyha küldenek pénzt, akkor megleszek, de nem fogadták el. Így magukkal ráncigálnak... New Yorkba...

Kellett egy pillanat, mire felfogtam, amiket mondott, de pár szónál többet nem tudtam kibökni.

-New Yorkba mész?

-Igen, úgy sajnálom...

-Én sajnálom, hogy kiabáltam veled, nem te tehetsz róla. Senkit nem lehet ezmiatt okolni. Nagyon fontos vagy nekem. Úgy fogsz hiányozni!

-Jaj, te is nekem! - nagy zajjal felpattant a székből, és mellém ült, majd szorosan magához ölelt. Sokan ránk bámultak, de nem zavartattuk magunkat. - Apámnak ez nagy lehetőség, nem hagyhatja ki, sokkal többet fognak neki fizetni, és ügyvédként ez neki nagy elismerés.

-Nem kell magyarázkodnod, csak még fel kell dolgoznom. - hihetetlen, hogy többet nem lesz velem, nem futhatunk össze...

-Nehéz lesz tartani a kapcsolatot, hat óra időeltolódás... De mi megoldjuk! - megfogta mindkét kezem, mintha szerelmet akarna vallani - Ígérjük meg egymásnak, hogy minden nap fogunk beszélni! Telefonon vagy webkamerán. Vagy mindkettőn!

-Ígérem. - rámosolyogtam, és finoman megszorítottam a kezét - Te pedig azt ígérd meg, hogy nem leszel olyan "semmire nincs időm" nagyvárosi.

-Azért most sem élünk falun. - megpöckölte a homlokom, azon a részen az egyik tenyeremmel megdörzsöltem a kissé viszkető területet.

-Au... De mégis csak nagyobb, mint Budapest.

-Jó, én is megígérem. Nem leszek olyan lenéző, nagyvárosi picsa. Tisztelet a kivételnek.

-Oks. Mikor indultok?

-Ezen a héten még leszek suliban, hétvégén pakolás, aztán sutty. Repülünk a messziségbe. - újra fancsali képet vágott.

-Tehát márcsak két napunk van... Hétvégén átmegyek segíteni, és akkor négy lesz, rendben?

-Rendben. Annyira szeretlek. - megint jó erősen magához ölelt, viszonoztam, közben a hátát simogattam.

-Tudom. Én is. - próbáltam mindent beleadni az ölelésbe, hogy egy életre megjegyezze.

-Magadat? Nincs ezzel semmi baj, de azért azt hittem... - ezek szerint nem sikerült.

-Ne fárassz már Fanni! Nem így értettem!

-Tudom. Te meg ne vegyél már mindent komolyan! - azzal felnevetett a nem is tudom min, de jó volt hallani a dallamosnak nem nevezhető -ám viccesnek annál inkább- kacaját, ami engem is magával ragadott.

 

Miközben fogat mostam, hirtelen üresség öntötte el a bennsőm, és a sírógörcs kerülgetett. Gyorsan befejeztem a fogmosást, amikor épp a számat öblítettem ki, elkezdett pár könnycsepp legördülni az arcomon, amik a szám sarkáig jutottak, azokat a nyelvem hegyével lenyaltam. De nem maradt abba. Ezt a pár cseppet egy végtelennek tünő folyam követte. Megrázkódott a vállam, és a levegőt is nehezen tudtam belélegezni. Alig éreztem a lábam, ezért megkapaszkodtam a hideg és kissé vízköves mosdókagylóban, mielőtt elvágódtam volna a kicsit sem puha padlón.

Mi a francért velem történik ez meg?! A rohadt életbe is! A legjobb barátnőm hagy itt! Tudom, hogy nem ő tehet róla, mégis annyira dühös voltam. De kire? Az apjára, amiért elfogadta a kínálkozó lehetőséget? Nem, csak a családja érdekeit tartotta szem előtt, hülye lett volna nem élni az ajánlattal. Akkor az anyjára, aki nem marad itt? Dehogyis, ez baromság. Fannira végképp nem haragudhatok, hiszen ismerem, akaratos és elszánt, de egy ügyvéddel semmi esélye. A munkáltatókra? Nem is tudom, hogy kik ők. Maradt tehát... igen, a sors, aki képes elszakítani a barátnőmtől.

Oké...

Mély levegő...

És kifúj...

A remegő kezeimbe hideg vizet engedtem, amit a arcomba fröcsköltem, így feloldotta az arcbőrömre száradt könnyeket. A tükör melletti fogasről leemeltem egy törölközőt, és felitattam vele a lecsöpögő vizet. Az előzőleg levett és a csap mellé lerakott szemüvegemért nyúltam, amit az orromra helyeztem. Végül félve felpillantottam a tükörbe, hát nem lepődtem meg a tükörképemen. Hullasápadt bőr, mintha csak a vérszívók egyesületének tagja lennék, aki sosem tette még ki a lábujját sem a napra. És ott voltak a tipikus sírós bizonyítékok, amik az üvöltötték: "igen, ez a szerencsétlen most bőgte szét a fejét!"

Gépiesen bemásztam az ágyamba a nagyjából másfél méterre fekvő szobatársam halk és roppant idegesítő szortyogását hallgatva. Bár abban a pillanatba örültem volna, ha az a legnagyobb bajom.

Bassza meg!

Mi lesz most?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.