Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak hamu maradt

2015.01.26

E végzetes napon a hold korongja ezüstösen ragyogott, bekúszott a szorosan egymás mellé épített házak közé, sarokba kényszerítve ez által az árnyakat. Az éjszakában magányosan rótta a szél az utcákat, s néhol az ajtókra aggatott csengőket megrezegtette, kísérteties dallamot küldve a csendbe.  Néhány ablak, melyekből még a lámpák fénye szivárgott ki, sorban sötétbe borultak, ily módon teljesen átvette az uralmat a hold az éj felett.


E csöpp városnak, melyet Ardornak neveztek, a határát átlépte egy baljóslatokkal teli alak. Nem lehetett tudni, mi célból jött, azt sem, meddig marad. Bakancsán megtört a holdnak fénye, ahogy monoton koppant a betonon. Céltudatos volt a járása, de vajon tényleg tudta, merre tart? Nem állt meg gondolkodni, még csak körbe sem nézett, tekintete magabiztosan előre meredt. Abban a szempárban ősi láng égett, mégis tompa volt, érzéketlen, úgy tűnt nem hathat rá semmilyen emberi érzelem. Hosszú, fekete kabátja két oldalán egy-egy kard lógott. Szokatlan öltözéket viselt, a városban, de még a szomszédos településeken sem volt gyakori jelenség. Farmernadrágját, véletlenszerűen szabdalták szét, különféle fegyverekkel. Ő nem háborús harcos, olyan személy volt, ki szeszélyből hozta másra a pusztulást. Rufus volt (becsesnek nem mondható) neve, ő hozza el a vörös halált.


Egyre csak ment a város szívébe, hol több száz éves szomorúfűzfa fúrta gyökereit a földbe, ki tudja, hogy milyen mélyre. Rufus rátette kezét a törzsére, és hallgatta a fa szívdobbanását, lélegzetvételét. A szomorúfűz élt.  Lehunyt szemhéjjal összpontosított, majd mikor rálelt elméjében arra, amit keresett, megkerülte a fát, és letépte egy vékonyka levelét. Két ujja között elkezdett füstölni, végül lángra kapott, ennek következtében hajszál pontosan a határ mentén tűzfal vette körbe a várost. A tűz nem terjedt, de nem is ez okból készült.


A démon egyesével gyújtotta fel a lakásokat, mindig meghallgatta a szerencsétlenek sikolyait. Égett hús szag terjengett a levegőben, melyet Rufus elégedetten belélegzett, minden undor nélkül. Ráérősen ballagott, nem sajnálta az időt vágyai kielégítésétől, az idő számára nem jelentett semmit. 


Egy kuka mögött egy hajléktalan horkolt, Rufus éles szemei észrevették, és a semmiből, mintha valami ostort csapna az öregre, úgy idomította a tűzet. A fájdalomtól megrázkódott a teste, és akkorát kiáltott, hogy az ég szinte beleremegett. A kínzó többször is lecsapott, nem kímélte, míg végül az öreg elnémult. Az ablakok mögül páran nézték a jelenetet, halálosan féltek, mert tudták, hogy ez a sors vár rájuk is. 


Már minden lakás lángban pompázott, a fény olyan erős volt, hogy meg sem lehetett volna mondani, hogy este van. Rufus már épp elhagyta volna a várost, amikor egy bokor mögül zokogás hangja csapta meg a fülét. Pár lépést tett, s megpillantott egy kislányt, az pedig, amikor találkozott a tekintetük nyekkent egyet.  A leány könyörgőn tekintett városa kiirtójára, de a rászegeződő metsző szempárban nem csillant meg semmi könyörület. Rufus karmos kezével belevájt apró áldozata mellkasába, belülről lobbantotta lángra. A gyermek fuldokolva sikított, ám hamarosan nem hallatszott más csak a csattanás, ahogy a csöpp test elterült a földön. Rufus nem időzött tovább, elindult útjára egyedül, új várost keresni, mit porrá égethet mindenestül, maga mögött hagyva a városból megmaradt hamut.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.