Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lelkem sötét árnyai

2015.01.02

Szembe szállok legmocskosabb vágyammal
Ellen állok legpokolibb démonomnak,
De mégis, oly nagyon, rettenetesen tudom,
Hogy lelkem mélyen sötétbe burkolózott
Érzem a vonzást rosszabbnál rosszabb bűn iránt
Önuralmam elbukott, már igencsak fogytán.

Ahogy a nap lebukott a látóhatáron
Szívem, úgy fekete tintába mártódott,
Ha egyszer tán valaki belém látna
Biztos, hogy vakságban tapogatózna
Azt a mocskot eltüntetni nem lehet,
Mi bennem rejlik, oly egészen bennem.

Egy érzésre összpontosítok, egyet ismerek
Dühöt, gyűlöletet mindenért a világ ellen
S ereimben vörösen tombol, száguld a vér
Addig, míg az, akit megvetek, nem szeretek él
Ilyen rémre gondolnom gyötrő fájdalom,
Hogy nekem valaha eszembe juthatott.

Másban nem bízom, csakis önmagamban,
Hisz senkim sincs, ki hozzám közel állna
Egyedül vagyok, tökéletes magányban
Elzárkózva egy rideg, komor szobába
Nincs ablaka, hogy az égre nézhessek,
Mi kék pompájában ragyog felettem.

Téglából épült falak vannak köröttem,
Mik elrejtenek a világtól örökre
Színek, hangok számomra felfedezetlenek
A nagy világ tekintetemnek ismeretlen
Tán nem születtem megbecsülésre itten,
Csak kárhozatra, hogy eggyé váljak a földdel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.