Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kóbor lelkek

2015.01.02

A nap sugarai átszűrődnek a felhők között, 
így arany szegély díszíti azokat, 
A fák levelei, mik az ősz során lehullottak, 
most a téli csípős szélben táncolnak.

A lánynak, hideg ellenére lenge ruhájában ácsorog,
szőke haja lebben a szélben, 
Ragyogó kék szemeit, mik olyanok, mint a végtelen tenger, 
rám szegezi a néma csendben.

Csak meredünk egymásra, két kóbor lélek, 
egymással szemben, rátalálva örök párjára, 
Nem mozdulunk, nem tudunk menni, letaglóz 
a felismerése, Magánynak sajnálatára.

Elröppentek az évek felettünk, és még mennyi van előttünk, 
a jövőnket együtt építhetjük fel, 
Hogy jobbá tegyük létünknek eddigi sanyarú egyhangúságát, 
kibillentsük, miket múltunk rombolt el.

Látod Szépségem, ott fenn azt a fehér felhőt? 
Majdnem oly fiatal, gyönyörű, könnyed, mint te, 
De akkor sem lenne semmi baj, ha borús vihar 
támadna, és eső könnye gyorsan peregne.

Lépek párat, lassan elfogy köztünk a távolság, 
már hallom halk éneked, mi könnyeket csal szemembe, 
Ölellek, mert nem akarlak elveszteni, kezed 
óvatosan belecsúsztatom fagyos tenyerembe.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.