Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elpusztult, mi egykor élt

2015.01.02

A Pokol lángjai nyaldossák testem,
Talán e világból végleg elvesztem.
Rabja maradtam saját világomnak,
Melyet én nem ismertem, csak álcának.
Ellepte a közöny, s a bűn,
Sehol sincs más, csak a zűr.
Pedig olykor dobban itt a szív,
S a kedves szó kevésszer hív.
De e apró jelek akkor is vannak,
Hiába eltakarta már a paplan.
Ott van mindig, ott van legbelül.
A kék, szürke már ott legfelül,
A felhők most már hamut nyelnek,
Elbánt velük az élet terhe.
Elpusztult, mi egykor élt,
A Nap régen sosem félt.
Sötét van, rémületes, mindig sötét,
Kosz lepi mindenki elvadult képét.
Reszketsz? Te okoztad magadnak!
Te vétkezett!, itt nincs ki ártatlan!
Bűnös vagy te, bűnös vagyok én,
Valljuk be, bűnös az egész nép...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.